2013. június 24., hétfő

- Gratulálok mindenkinek, akit pedig nem vettek fel sehova, az kérem, maradjon itt óra után – szólt a tanár pár másodperccel a kicsengetés előtt.
Betoltam a székemet, felkaptam a cuccaimat, majd megvártam, míg mindenki kimegy. Akkor sétáltam csak oda Mrs. Shaw asztalához.
- Nem vettek fel sehova – nyögtem ki.
- Ugyan már, drágám. Kihagysz egy évet, és jövőre újra kezdheted. Csak nyugodj meg!
Végtelen düh tombolt benne. Nyugodjak meg?! Az előbb tudtam meg, hogy a  volt pasim nem szeret, hogy a legjobb barátnőm nyomul a volt pasimra, és, hogy nem vettek fel sehova.
Több évig kitűnő tanuló voltam. Most pedig elvették ennek az eredményét. Nem érdekelt, hogy van még három órám. Kiléptem a folyosóra. Előre tudtam, kinek mit fogok mondani.
Fawn és Matt egymás mellett jöttek, én pedig egyetlen mondatot mondtam nekik:
- Kösz mindent!
Ezután kiléptem a hidegbe. Ez volt hozzájuk az utolsó szavam. Én tudtam, ők nem. Gondoltál már valaha arra, hogy te mit mondanál a szerelmednek a halálod előtt? Vagy a legjobb barátnődnek? Vagy elgondolkoztál azon, hogy milyen érzés lenne, ha valakit nem kapnál vissza? Visszapörgetnéd az időt az utolsó szavaikhoz?
Nem tudom, melyik fájt jobban. Hazaérni és bevenni egy marék gyógyszert, vagy várni arra, hogy rosszul legyek. Amíg a tudatomnál voltam, csak Matt járt az agyamban. Az összes emlékünk lepergett előttem. Ezekbe az emlékekbe feledkeztem bele, aztán elnyelt a sötétség. Mintha aludnék.


- Élni akarok!

Valami felrántott a mélyből. Mi lett a gyógyszerekkel? Hisz annyinak tuti ki kellett készítenie.  Aztán megláttam a környezetemet. Fehér falak, a testemen kényelmetlenül álló kórházi köpeny. Nehezen fel tudtam állni. De valami nem stimmelt. A testemet ott hagytam.
Kifutottam a kórteremből, hogy keressek valami ismerős arcot. A folyosón megláttam anyát, és egy orvost.
- Hajlamos depresszióra? – kérdezte az orvos.
- Nem, még sosem tett ilyesmit – válaszolt anya.
- Minden rendben lesz – nyugtatta meg az orvos. – Most már csak rajta múlik.
Tudtam, hogy rólam beszélnek, és hogy ezek szerint nem haltam meg. Aztán hirtelen elmosódott előttem minden, és egy új helyszínen találtam magam. Az iskolánk tanárijában voltam. Odamentem a köpenyemben a telefonáló Mrs. Shaw mellé, de ő se vett tudomást rólam. A testem nem volt velem.
- Várjunk, szóval akkor valami hiba történt? – kérdezte a telefonba. Már éppen menni akartam, hisz unalmas tűnt, amit hallok. – Jézusom! Rossz lapot küldtek?! Nem ilyesmit vártam a Pradshore Gimnáziumtól – rázta meg a fejét Mrs. Shaw.
Én meghökkentem, majd leültem egy székre.
- Rendben, akkor felhívom azonnal Mrs. Ellis-t, köszönöm, hogy hívott. Viszlát! – tette le idegesen a telefont Mrs. Shaw.
Várjunk csak! Mrs. Ellis? Hisz az anya. Mi köze anyának egy tévedéshez? Aztán hirtelen megértettem.
Mrs. Shaw mellé leült egy másik tanár. Ketten elkezdtek beszélgetni.
- Mi történt? – kérdezte a másik tanár.
- Blakeney Ellis-nek rossz lapot küldtek. Elküldtek egy visszautasító levelet, miközben meg igazából a lányt felvették. Jaj, most megint intézkedhetek. De szegény lány amúgy is meg volt rémülve – magyarázta Mrs. Shaw.
Ledöbbentem, szinte majdnem ugrálni kezdtem. Szóval csak felvettek a Pradshore-ba! El se hittem. Aztán megint elmosódott előttem minden. Újabb helyen találtam magam.
Rengeteg ember volt körülöttem, és hamarosan felismertem a kedvenc kávézómat. Az egyik asztalnál ott ült Fawn és még pár barátnőm, valamint Matt. Hirtelen újra ideges lettem. Meg akartam őket lepni. Aztán rájöttem, hogy lehet halott vagyok. Lehet, hogy soha többet nem ébredek fel.
Közelebb mentem, hogy meghalljam, miről beszélnek.
- Szerinted tényleg ennyire haragszik ránk Blake? – kérdezte Fawn, majd bizonytalanul elkezdte kevergetni a kávéját. – Remélem, eljön.
Miért akarná, hogy eljöjjek? Hisz ő volt az, aki ellopta a volt pasim!
Aztán rájöttem, hogy ők még nem tudják. Nem tudják, hogy én már nem tudok eljönni. Valahogy jelezni akartam nekik, de aztán hirtelen Matt kezdett beszélni.
- Annyira megbántam. Nem is tudom mit képzeltem.
Miről beszél ez? Aztán rájöttem. Megbánta, hogy szakított velem.
- Matt, én mondtam neked, hogy hibáztál. De ma mindenképp el kellett jönnöd ide, hogy megbeszéld vele – mondta Fawn.
Lepergett előttem, ahogy Fawn megsimította Matt vállát. Hát persze! Hisz csak megnyugtatta, és meghívta a mai kávézásunkra. Matt rendbe akarta hozni, Fawn segíteni akart, a Pradshore-ba pedig felvettek
De én hibáztam a legnagyobbat. Itt volt egy fiú, aki szeretett. Voltak barátnőim. És ezer esélyem volt. Én pedig mindezt eldobtam azért, mert pár percig belátástalannak tűnt az életem. Pedig csak félreértések voltak. Valamit tenni akartam, a szívem összeszorult, ahogy rájöttem, hogy mennyire elrontottam mindent. Meg akartam ölni magam. És ez lett a vége.
Aztán újra a kórházba kerültem. Fájt mindenem, de anya még mindig az orvossal beszélgetett. Próbáltam rájuk figyelni, de valami nagyon mélyre rántott. Nem kaptam levegőt, majdnem elájultam, de még egy utolsó mondatot sikerült hallanom.
- Sajnálom, Mrs. Ellis, már nem tudtunk mit tenni. A gyógyszerek teljesen legyengítették, és a szervezete megadta magát.
Gondoltál már valaha arra, hogy te mit mondanál a szerelmednek a halálod előtt? Vagy a legjobb barátnődnek? Vagy elgondolkoztál azon, hogy milyen érzés lenne, ha valakit nem kapnál vissza? Visszapörgetnéd az időt az utolsó szavaikhoz?
Ne gondolkozz ilyeneken. Csak tudd, hogyha megszülettél, annak értelme van. Minden másodperc újabb esély arra, hogy mindent rendbe hozz. Én elhibáztam. Eldobtam az életem. Mindig van esélyed, hogy megváltoztasd az életed. Ha pedig valami rossz történik, ne várdd a tökéletes pillanatot, te tedd azzá! Vagy legyen erőd kivárni egy jó dolgot. Hidd el, utána hülyeségnek fog tűnni az öngyilkosság ötlete. Minden percben újabb remény akad a jó dolgokra. Ha pedig nincs több reményed, teremts magadnak!

2013. április 30., kedd

Beléptem az iskolánkba és imádkoztam, hogy ne aludjak el az első órán. Miközben ezt mormoltam magamban, megjelent mellettem az egyetlen fiú, aki feldobta mindig a napomat. Matt Jenkins. Már két hónapja jártunk. De ahogy végigmértem a fiút, valami olyat láttam rajta, amit nem akartam. Bűntudat? Nem, inkább zavartság. Vagy várjunk csak! Valami baja van.
- Hé, mi a baj? – léptem hozzá közelebb és a kezemmel végigsimítottam az arcát. Ekkor emelte rám a tekintetét.
- Beszélnünk kell – közölte Matt és felsóhajtott, majd bizonytalanul nézett rám. Ami következett, arra még csak a rémálmaimban sem számítottam.
- Ez nem működik köztünk – kezdett bele, mire a mosoly lehervadt az arcomról.
- Most szakítasz velem? – kérdeztem a könnyeimmel küszködve.
- Nem, csak egy kis szünetre van szükségem – magyarázta Matt, én pedig még csak az arcára sem voltam képes nézni. Kibukott minden belőlem, a könnyeim csöpögtek le az arcomon, de a legkisebb bajom akkor az volt, hogy esetleg mindenki látja ezt a jelenetet.
- Várni akartam a jövő hétig…
- Tudod mit? Minek is vártál volna? Minél hamarabb elintézed, annál egyszerűbb, nem? Utána már nem kell mosolyokat tettetve hozzám nyúlnod – keltem ki magamból.
Berobogtam a mosdóba, és hátra se néztem. Nem érdekelt Matt bűntudatos arca, vagy rosszabb esetben az elégedett feje. Mert véget ért valami, ami az enyém volt. Vagy sosem lett volna az enyém?
Matt első csókját még ott éreztem az ajkaimon, és a fejemben a szavai kavarogtak. Évekbe telt mire összejöttünk. Ilyen hamar el kellett véreznünk?
Ledőltem a mosdó hideg csempézett falára, remélve, hogy az majd megnyugtat. De nem nyugtatott meg. Matt-et szerettem. Évek óta. És most, hogy összejöttünk, ilyen hamar vége lett. Még el se kezdődött. És még el se magyarázta. Azt mondta szünetet akar. Mi ez a duma?! Valamelyik filmből összerakott egy szakító jelenetet, majd a végére tett egy megnyugtató mondatot. Pedig tudtam, hogy nem szünetet akart. Ez pontosan az volt, mint aminek látszott. Szakított velem.
Letöröltem az elmosódott szempillaspirálom, majd felszaladtam a termemhez. Megláttam a másik lépcsőfordulóban az egyik barátnőmet. Fawn éppen felfelé indult, de valakihez beszélt. Tudtam már, hogy mire van szükségem. Egy baráti ölelésre.
Aztán Fawn kisimította virgonc szőke hajtincsét az arcából, mintha flörtölne. Bebújtam az oszlop mögé, hogy Fawn ne lásson meg. Mégis kivel flörtölget becsengetés után a barátnőm?
Először csak pár sötét tincset láttam a fiú hajából. És utána rosszul lettem. A fiú nem más volt, mint…
Matt.
Matt Jenkins.
Fawn megfogta a vállát, majd bólogatott. Hirtelen elhomályosodott előttem minden. Ekkor fordult meg bennem először, hogy nem akarok élni.
Az egész órát ellógtam. Csak tanácstalanul bolyongtam a mosdóban, vagy a folyosókon. Először Matt szakított velem. Utána a legjobb barátnőmmel, Fawn-nal flörtölt. A saját magam sajnáltatása lefoglalt egy időre.
Csak a második órára mentem be. Fawn ott ült az utolsó padban a többi barátnőmmel. A lépcsőfordulós eset óta nem szóltam hozzájuk. Azon gondolkoztam, hogy vajon akkor mi lesz a délután kávézásunkkal. Nyilvánvalóan nem megyünk kávézni. Vagyis ők mennek, nélkülem.
A gondolkozásból az ébresztett fel, hogy a tanár lerakta elém a borítékomat. Kiosztotta a továbbtanulási lapokat. Mindenkién rajta volt, hogy hova jutott be, hogy hova vették fel. Megnyugodva néztem a borítékomat, mert tudtam, hogy felvettek. Pár hónap, és nincs több Matt, vagy Fawn.
Lassan bontottam ki és már vártam a kitörő örömömet, hogy elhúzhatok innen. A gimnázium már egy más világ lesz.
Aztán láttam meg a szöveget… ,, Sajnálattal közöljük, hogy nem nyerte el felvételünket a Pradshore Gimnáziumba”. Körbenéztem. Minden oldalról boldogsággal teli fejek tekintettek vissza. Mindenkit felvettek oda, ahova akartak menni, kivéve engem.
Ezen a napon egyértelműen nem csak a szerelmemet veszítettem el, és a legjobb barátnőmet, hanem még a jövőmet is. A Pradshore volt a jövőm. És most ezt is elvették.