Beléptem az iskolánkba és imádkoztam, hogy ne aludjak el az első órán. Miközben ezt mormoltam magamban, megjelent mellettem az egyetlen fiú, aki feldobta mindig a napomat. Matt Jenkins. Már két hónapja jártunk. De ahogy végigmértem a fiút, valami olyat láttam rajta, amit nem akartam. Bűntudat? Nem, inkább zavartság. Vagy várjunk csak! Valami baja van.

- Hé, mi a baj? – léptem hozzá közelebb és a kezemmel végigsimítottam az arcát. Ekkor emelte rám a tekintetét.

- Beszélnünk kell – közölte Matt és felsóhajtott, majd bizonytalanul nézett rám. Ami következett, arra még csak a rémálmaimban sem számítottam.

- Ez nem működik köztünk – kezdett bele, mire a mosoly lehervadt az arcomról.

- Most szakítasz velem? – kérdeztem a könnyeimmel küszködve.

- Nem, csak egy kis szünetre van szükségem – magyarázta Matt, én pedig még csak az arcára sem voltam képes nézni. Kibukott minden belőlem, a könnyeim csöpögtek le az arcomon, de a legkisebb bajom akkor az volt, hogy esetleg mindenki látja ezt a jelenetet.

- Várni akartam a jövő hétig…

- Tudod mit? Minek is vártál volna? Minél hamarabb elintézed, annál egyszerűbb, nem? Utána már nem kell mosolyokat tettetve hozzám nyúlnod – keltem ki magamból.

Berobogtam a mosdóba, és hátra se néztem. Nem érdekelt Matt bűntudatos arca, vagy rosszabb esetben az elégedett feje. Mert véget ért valami, ami az enyém volt. Vagy sosem lett volna az enyém?

Matt első csókját még ott éreztem az ajkaimon, és a fejemben a szavai kavarogtak. Évekbe telt mire összejöttünk. Ilyen hamar el kellett véreznünk?

Ledőltem a mosdó hideg csempézett falára, remélve, hogy az majd megnyugtat. De nem nyugtatott meg. Matt-et szerettem. Évek óta. És most, hogy összejöttünk, ilyen hamar vége lett. Még el se kezdődött. És még el se magyarázta. Azt mondta szünetet akar. Mi ez a duma?! Valamelyik filmből összerakott egy szakító jelenetet, majd a végére tett egy megnyugtató mondatot. Pedig tudtam, hogy nem szünetet akart. Ez pontosan az volt, mint aminek látszott. Szakított velem.

Letöröltem az elmosódott szempillaspirálom, majd felszaladtam a termemhez. Megláttam a másik lépcsőfordulóban az egyik barátnőmet. Fawn éppen felfelé indult, de valakihez beszélt. Tudtam már, hogy mire van szükségem. Egy baráti ölelésre.

Aztán Fawn kisimította virgonc szőke hajtincsét az arcából, mintha flörtölne. Bebújtam az oszlop mögé, hogy Fawn ne lásson meg. Mégis kivel flörtölget becsengetés után a barátnőm?

Először csak pár sötét tincset láttam a fiú hajából. És utána rosszul lettem. A fiú nem más volt, mint…

Matt.

Matt Jenkins.

Fawn megfogta a vállát, majd bólogatott. Hirtelen elhomályosodott előttem minden. Ekkor fordult meg bennem először, hogy nem akarok élni.

Az egész órát ellógtam. Csak tanácstalanul bolyongtam a mosdóban, vagy a folyosókon. Először Matt szakított velem. Utána a legjobb barátnőmmel, Fawn-nal flörtölt. A saját magam sajnáltatása lefoglalt egy időre.

Csak a második órára mentem be. Fawn ott ült az utolsó padban a többi barátnőmmel. A lépcsőfordulós eset óta nem szóltam hozzájuk. Azon gondolkoztam, hogy vajon akkor mi lesz a délután kávézásunkkal. Nyilvánvalóan nem megyünk kávézni. Vagyis ők mennek, nélkülem.

A gondolkozásból az ébresztett fel, hogy a tanár lerakta elém a borítékomat. Kiosztotta a továbbtanulási lapokat. Mindenkién rajta volt, hogy hova jutott be, hogy hova vették fel. Megnyugodva néztem a borítékomat, mert tudtam, hogy felvettek. Pár hónap, és nincs több Matt, vagy Fawn.

Lassan bontottam ki és már vártam a kitörő örömömet, hogy elhúzhatok innen. A gimnázium már egy más világ lesz.

Aztán láttam meg a szöveget… ,, Sajnálattal közöljük, hogy nem nyerte el felvételünket a Pradshore Gimnáziumba”. Körbenéztem. Minden oldalról boldogsággal teli fejek tekintettek vissza. Mindenkit felvettek oda, ahova akartak menni, kivéve engem.

Ezen a napon egyértelműen nem csak a szerelmemet veszítettem el, és a legjobb barátnőmet, hanem még a jövőmet is. A Pradshore volt a jövőm. És most ezt is elvették.